Bedőltél egy marketingfogásnak? Nem nagy dolog, naponta megesik. Mindig vannak új és új áldozatok, olyan emberek, akik még nem művelték ki magukat a reklámszakma bugyrainak (nem mintha csak sötét, és csak ennyire sötét oldala lenne ennek, de most kifejezetten erről lesz szó) működési mechanizmusából. Vagy elgondolkodtál már rajta, hogyan élnek meg az „Ön a százezredik látogatónk, nyert egy okostelefont!” vagy az „Az orvosokat sokkolta a napi 3 kg fogyás" jellegű hirdetések? Hogyan lehetnek még mindig emberek, akik gyanútlanul terelődnek be a csapdába? Hát úgy, hogy folyamatos az internet-újoncok újratermelődése, mindig vannak és lesznek, akik csak most teszik első bizonytalan lépéseiket a virtuális térben.
Hát újoncnak a legkevésbé sem számítottam, mi több, nemcsak az internet világában, de a marketingében is otthon voltam, nem is kicsit, tizenkét éve dolgoztam egy reklámcég accountjaként, bőséggel tisztában voltam hát minden tisztességtelen húzással, ami csak elkövethető ezen a téren. Illetve azt hittem, hogy tisztában vagyok. De úgy tűnik, tényleg mindig van lejjebb, és sikerült engem is behálózni, ami nem is lenne baj. De a gyerekemet is, és ez már vért (posztot) kíván.
Valamikor egy rendezvényen odajöhetett hozzám egy hostess, felvéve a lányom adatait, hogy statisztának, gyerekszínésznek majdan esetleg behívhassák. Két esetben megyek bele ilyenbe: ha valódi színházról van szó (férjemmel magunk is hasonló pályán kezdtük, így forgunk olykor ilyetén, valóban gyerekszínjátszással foglalkozó körökben is) vagy ha lufit kapunk érte. Hogy ez utóbbi lehetett, az a későbbiekből nyilvánvalóvá fog válni. Nem, nem vagyok ilyen „színpadra a gyerekemmel!” típus, ám mert szegény kölök genetikailag is kódolt művészi irányban, tagadhatatlan, hogy erős ilyen késztetései vannak. Így mikor felhívtak bennünket -mint később kiderült, jó 5 év után, nem is csoda, hogy nem rémlett, mikor is adhattam el egy lufiért a gyerekem lelkét adatait-, hogy egy induló sorozathoz keresnek szereplőt, és a lányom két lábon ugrált örömében, nyilván erős gyanakvásokkal, de beleegyeztem a meghallgatásba.
És ebben voltak igazán profik: a gyanakvás elaltatásában. A több körös meghallgatás során valóban szakfeladatokkal látták el a tízéves gyereket (bár utólag belegondolva, egy dráma tagozat szokásos felvételi kérdéseit nem kunszt ismerni és bevetni), verset, prózát olvasott fel, énekelt, szobrot alkotott a testéből, szituációs feladatot oldott meg. Szóval úgy tűnt, itt tényleg komoly válogatásról, szakszerű szűrőkről van szó, nincs regisztrációs díj, és egy petákot se kérték még, mondták, hogy nem is fognak, minekután természetesen ezt firtattam legelőször, kilátásba helyezve, hogy akkor bizony másra sózzák rá a marketingjüket.
A lányom minden újabb körre nagy izgalommal készült még akkor is, ha óvatosságra intettem, mondván, erről még mindig kiderülhet, hogy ócska reklámfogás az egész. Elmondtam azt is, hogy mikre mehet ki a játék (regisztrációs díj, tábor, letéti díj, fotózás fizetése stb.), de úgy látszott, egyik sem célja a szervezőknek, talán tényleg valós szereplőválogatásról van szó. Az utolsó körben „érdemjegyeket” kaptak a gyerekek a produkciókra, utána pedig leültek velünk beszélgetni. A lányom kipirultan, dobogó szívvel vette át az eredményét. 4.3 felett már van miről beszélni, mondták, s a lányom -micsoda „véletlen”- épp ennyit ért el. 4.5-ös eredménynél már bent van a szereplőcsapatban, és a következő válogatásnál egészen biztosan övé a szerep, csak addig kéne egy kis színészképzőn részt venni.
Ekkor álltam fel az asztaltól -jó, tudom, későn, mi több, hogy le se kellett volna ülnöm-, megértve végre, hogy lám, megint csak erre ment ki az egész, a több tízezres tandíj gondos marketinggel előkészített eladásáról. közöltem, hogy akármennyibe is kerül, biztosan nincs rá pénzünk, neki se kezdjenek a csodaerejű színésztanodáról szóló prezentációnak. Mire kissé meghökkent, ám sajnálkozó arccal összecsukták a mappákat, egyikük megsimogatta a lányom arcát, hogy mennyire szorul a szíve, amikor ilyen kis tehetség nem tud részesülni abból, ami járna neki, de biztos benne, hogy egyszer még itt lesz majd náluk.
A lányom szótlanul ballagott mellettem hazafelé, lehajtott fejjel hallgatta, ahogy próbálom magyarázni neki, mi is történt itt az előbb. Szerencsére mert folyamatosan beszéltünk a marketingfogás lehetőségéről, értette jól, hogy csak áldozátul estünk egy pénzkihúzós trükknek. Legalábbis azt hittem, hogy érti, meg is erősített benne. Este meg az ellenkezőjében, ahogy szokásunkhoz híven megbeszélve a napot, nem nagyon volt hajlandó nyilatkozni. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem mond semmit, csak a fejére húzta a paplant, az alól suttogta ki: „Mert szomorú vagyok, amiért nem voltam elég jó a sorozatba”.
És akkor elöntött a felháborodás (amiről azt hittem, hogy ezzel a poszttal kiírom magamból, de nem). Hogy azért már mégis. Egy gyerek lelkével így játszadozni. Egy gyerekkel kimondatni azt, hogy „nem voltam elég jó”. Talán nem gusztustalanabb ez, mint a pénztárak mellé kihelyezett gyerekkedvencek, hogy a sorban állás alatt egészen biztosan kinyígjon magának egyet, az „ingyenes” rendezvényeken megjelenő lovászok, a könyv-mintapéldányok egy napos hazavitetése a gyerekkel, a nekik szóló reklámok, mesefigurákkal teleszórt termékek stb, de azért az önértékelés csökkenése árán már igazán vérlázító.
És felmerülnek bennem a kérdések, mi van azokkal, akik nem látnak át ezen az egészen, és szépen befizetik a csemetét a méregdrága tanodába? Aztán meg hiába várják a hőn áhított szerepet, netán még a gyermek képességeinek elégtelen voltával indokolva? Vagy csak akik nem gyanakodnak, otthon együtt lelkendeznek a gyerekkel, biztatják, örvendeznek az újabb fordulóknak, drukkolnak és reménykednek? A gyerek pedig felvértezve a szülői optimizmussal, csupán a fordulók legvégén kapja a hidegzuhanyt? Mégis: nekünk semmi se drága? A gyerekeink lelki épsége sem?
Még nem tudom, mit lehetne és mit fogok tenni azon kívül, hogy megírtam ezt az egészet. De fogok, valamit muszáj, hogy más gyerek ne érezze azt, amit az én lányom érzett azon az estén. Talán vannak jogi lépések is – ez ellen a cég ellen. De vajon hány ilyen van még? Szóval igen, lehetne ez semmiség is, bedőltem kicsit, na bumm, odavan pár út ára és ideje, tanulópénz, legközelebb az ilyet is egyből kiszúrom. Ám azt gondolom, ez, a gyerekek áruvá degradálása igenis nagy dolog, ami ellen szót kell emelni és amit nem szabadna tovább engednünk. Se az ócska trükköket, se a manipulációkat, se a legvédtelenebbeket célzó, mindegy, milyen hatással járó marketingfogásokat. Annak idején a szubliminális reklám (amikor például a filmkockák közé úgy rejtik el az üdítőreklámot, hogy a szemed nem, csak az agyad érzékeli) etikátlannak kiáltatott ki - itt lenne az ideje a reklám- és marketingipar hasonlóan ilyen jellegű húzásait is visszaszorítani.
Utolsó kommentek